Ittam a sorait, szinte magával ragadott a tudat, hogy eszébe jutottam. Bár a levél nem volt valami személyes, sőt inkább tűnt hivatalosnak. Kérte, hogy utazzak el Milton Keynes-be sürgősen. Nem értettem semmit. Miért akar most évek múlva látni engem? Ez nagyon furcsa. Teljesen összezavarodtam. Talán én még mindig érzek iránta valamit? Áh az nem lehet, vagy mégis? De a kérdéseimre a válaszokat csak tőle tudhatom meg, és ahhoz pedig sajnos el kell utaznom hozzá.
Leültem a laptopomhoz, és foglaltam az első gépre egy jegyet, ami Milton Keynes-be ment. Gyorsan összedobáltam a cuccaimat az egyik böröndömbe, majd pedig hívtam egy taxit.
Az idő rohanvást-rohant, és nem győztem egyik döbbenetből a másikba esni. Ugyan is hirtelen azon kaptam magamat, hogy már egy taxiban ülök, ami éppen a Red Bull Racing gyára felé tart, velem együtt. Hihetelen, hogy ki esett a repülőút, bár igaz, hogy végig csak Chris és a viszontlátás gondolata járt a fejemben.
Simán beengedtek az épületbe. Úristen! Ilyen óriási és modern épületet csak ritkán lát az ember, ja és persze mindenhol ott virított a Red Bull logó. De hát mi mást várna az ember. Nem igaz? Az előcsarnok gyönyörű volt. Egyből a recepció felé vettem az irányt. A lány unszimpatikusnak tűnt, bár első látásra nem szabad senkit sem elítélni, tartja a mondás. Bár egy igazi kis pláza cicának tűnt, de azért nyávogni csak nem fog.
- Jó napot! Elisabeth Klein vagyok. - mondtam mosolyogva- Levelet kaptam Mr. Horner- től, hogy mihamarabb jöjjek ide. Megmondaná, hogy hol találom meg?
A nő , ha jól láttam a kitűzőjén Annának hívták, csak egyszerűen végig mért a szemével majd visszafordította a tekintetét a papírokra, amiket eddig rendezgetett. Hát ezt nem hiszem el, hogy milyen bunkó ez a nő. Éreztem, hogy kezdem elveszíteni a fejemet és ha én egyszer dühbe gurulok,akkor aztán itt kő-kövön nem marad.
- Már bocsánat - kezdtem újra bele, bár minden türelmemet latba kellett vetnem - mit az előbb is mondtam már Mr. Horner-rel van sürgős találkozom.
-Mr. Horner jelenleg nem ér rá. - mondta nekem, bár megjegyzem, hogy közben fel nem nézett. Nem vagyok én egy kis senki, hogy egy ilyen kis csitri úgy beszéljen velem, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt. Velem senki nem beszélhet így. Isten az anya nem tanította meg, hogy ha valakivel beszélünk annak illik a szemébe nézni.
- Azonnal hívja fel Mr. Hornert! - követeltem, de már kezdtem kijönni a béketűrésből.
- Mr. Horner-nek tárgyalása van, és megkért, hogy semmilyen esetben se zavarjam Őt. Remélem most már felfogta és kérem ha lehet inkább az épületen kívül várakozzon, mert itt senki sem kíváncsi magára. - köpte nekem a szavakat.
Na ebből aztán elég.
- Mégis mit képzel Maga, hogy így mer velem beszélni? - ordítottam a képébe - Maga csak egy kis SENKI. Fogadok, hogy még diplomája sincs, bár ezt látni is, hisz csak egy kis mindenki által csicskáztatott recepciós állást tölt be. Úgy hogy tegye amit mondtam és azonnal hívja ide Mr. Hornert. Világos voltam? - fejezetem be.
Szegény csaj köpni-nyelni nem tudott, de hát ez van. Nem hiszem el, hogy olyan nehéz lett volna egyből felvenni a telefont és tárcsázni, de ha kell a közjáték, hát akkor most megkapta, de amit körülnéztem,csak akkor láttam meg, hogy hirtelen elég sokan lettünk az előcsarnokba. Hoppá talán kicsit hangos voltam, de hát ha valaki nem ért a szép szóból? A tömegből néhány embert felismertem. Például Adrian Newey-t. Ő az egyik nagy példaképem, ugyan is én is technikai fejlesztésen szerettem volna érvényesülni, és hát sikerült is megvalósítanom az álmomat. A legjobb egyetemeken tanultam és most jelenleg az egyik Formula3 csapatnál vagyok fejlesztő. Egy igazi álom munka. Világlátás, jó fizu, jó csapat és persze az egésszel járó adrenalin.
Várjunk csak! Ha olyan fontos megbeszélés lenne, akkor biztos, hogy Adrian-nek is részt kellene rajta vennie. Ezek szerint az a kis csitri ebben is hazudott. Na de kérem, ez lenne az a híres Red Bullos vendégszeretet?
- Kisasszony! - szólított meg bátortalanul Anna . Hm csak nem megváltozott a véleménye rólam?- Felszóltam Mr. Horner-nek. Azt üzeni, hogy várja Önt.
- Értettem. Na ugye, hogy nem volt nehéz? - adtam meg a kegyelemdöfést.
- A második emeleten, balra az ötödik ajtó Mr. Horner-é. - mondta már sírós hangon. Jaj ne most meg ne sajnáljam. Ez az egyik nagy hibám, hogy a valakire nagyon haragszom, akkor olyanokat vágok a fejéhez amiket nem kéne, és persze utána én érzem magamat rosszul, pedig nem is én voltam a hibás. És minden annyira érzékenyen tud érinteni, ha valami szomorú dolgot látok vagy hallok egyből összefacsarodik a szívem ,és legszívesebben mindig elsírnám magamat.
De most erre nem szabad gondolnom. A csaj megérdemelte, most legalább átgondolja, hogy hogyan is kell megfelelően végeznie ezt a munkát.
Az én oldalam már majd kifúrta a kíváncsiság , hogy hogyan is néz ki ennyi év után? Lehet, hogy még mindig olyan fess? Bár ez biztos így van, hisz a képeken egy kiegyensúlyozott, helyes férfit láttam. Lehet, hogy nem is változott meg. Viszont azt hallottam, hogy megházasodott. Majd pedig két év múlva el is vált. E gondolatokkal lépkedtem fel a másokra, és fordultam balra. Egyre csak gyűltek bennem a kérdések. Hiszen tudta, hogy hol lakom, akkor meg miért nem személyesen keresett fel? Talán hiányoztam neki?
Odaértem az ötödik ajtóhoz. Most mit csináljak? A félelem meg bénított, nem akarom látni. Éreztem, hogy a viszontlátás fájna nekem. De a kezem magától mozdult és bekopogott az ajtón. Te jó ég, mit tettem! Merre fussak?
- Szabad!-hallottam meg bentről a már olyan régóta ismert hangot.
Mit tehettem volna most, hiszen már késő. Így hát szívemben hatalmas félelemmel lenyomtam a kilincset. De a fejemben azonban csak egy gondolat járt,”Istenem csak ezt éljem túl!”.
